Felesleges lenne ide leírni mindent megint, hiszen egyszer már összeszedtem mindent azzal kapcsolatban, miért és hogyan vettem meg a Kéket. De a legfontosabb talán ez volt: „Nem akartam én semmit se venni, komolyan mondom. Csak az egyik havernak próbáltam segíteni, hogy Sierrát vehessen, mert hát az ember ott segít ahol tud. Szó-val, (nagy levegő) az úúúgy vóóólt (cipő orrával kavics rugdosás, orrpiszkálás)... Ha ide kattintasz, elolvashatod részletesen kifejtve.

Van itt még egy írás arról is, hogyan kezdődött az egész krovakulcsos ámokfutásom – csak egy szimpla fűtőradiátor cserének indult, de kiderült, valami idióta rossz méretű termosztátot szerelt be, amit sziloplaszttal taknyolt körbe. És az is kiderült, hogy az autót szerelő ember (Homo Olajoskeziensz) legfontosabb tevékenysége a double checking: minden csavart, kötést át kell újra nézni. Hogy tényleg a helyén van-e, tényleg meghúztad-e. Én csak egyetlen csőbilincset nem húztam meg eléggé.

A laza csőbilincsnek komoly következményei lettek, a folyamat egy nagyon meredek lejtőn indított el a fék nélküli szopórollerrel. Az utolsó poszt, amit a témában írtam, tavaly májusban született. És nem azért nem lett új, mert nem volt miről írni, hanem mert semmi kedvem nem volt hozzá. Részleges és kérészéletű sikerélményeimet nagyon durva csavarozás-maratonok és alkatrész keresős-vásárlós esték árnyékolták be. Minden egyes alkalommal, mikor azt hittem, na most már sínen vagyok, kiderült, hogy tényleg, csak nem úgy, ahogy gondoltam. És az az átkozott fény nem az alagút végéről szűrődik be, hanem egy NOHAB dübörög felém, koppra tolt gázkarral.

Most is erőt gyűjtök, meg megkérem Varga Zolit, a műhelyszomszédot, nézzünk rá együtt a hengerfejre, mielőtt megint elkezdem a csavarokat kidobálni a motortérből. Felszívom magam, és csak azért is kiűzöm a harkályokat a blokkból.